Nagy Utazás 4. rész
Ez a Nagy Utazás 4. része az 1. 2. és 3. rész korábban jelent meg
A történet nem mindig megy időrendi sorrendben
A Királyi feleségek külön házban laknak a Palota mellett. A feleségeket a helyi törvények szerint „megörököltem” az elődömtől. A Királyi feleségek között voltak egészen fiatal (1-2 éves) lánykák is, és olyanok is, akik a nagyanyáim lehetnének. Ezek a „feleségek” különböző politikai manipulációk zálogaként kerültek a városba, sokuk talán nem is látta a királyt. Természetesen a csinosabbja rendszeres látogatója volt a királyi hálószobának. Egy fél éves látszat uralkodás után az első döntésem, az volt, hogy a kislányokat a város módosabb családjainál elhelyeztem „nevelésre”, taníttatásra.
Ekkor döbbentem meg, hogy a városban (és az egész partvidéken) nem működik iskola, ahol a fiatalok az alapvető ismereteket elsajátíthatnák. A módosabb családok tanítókat fogadnak a gyerekeik mellé, de a szegényebbek a város utcáin tanulták meg (vagy nem) amire szükségük lehet.
A Viharisten templomából (ott foglalkoznak a térképekkel, és a történetírással) kérettem a Tudás Őrzőjét, hogy jelöljön ki egy tanítványát, hogy délelőttönként tanítsa a fiatalokat. Sokat kellett magyaráznom, hogy mit várok a tanítótól. Néhány nap alkudozás után parancsot adhattam a palota személyzetének, hogy a palotában a Királyné pihenőtermét (Ez egy nagy díszes terem volt, a neve megtévesztő, már legalább „3 király óta” nem a nevének megfelelően használták) ürítsék ki, és berendeztettem ott az „iskolát” a fiatal „feleségeknek”, akik nem láttak még 12 viharos évszakot, kötelezővé tettem az iskola látogatását, illetve bárkinek, aki végighallgatott egy tanítási napot a hadsereg ellátmányából ebédet utaltam ki.
A második tanítási hét végén megjelent előttem a Halak Istenének illetve a Szépség Istenének papja (a városban ezt a három fő istent tisztelték), hogy ők miért nem taníthatják a feleségeimet és a gyerekeket. A kérés nyilvánvalóan onnan eredt, hogy a Viharisten papjainak tekintélye elkezdett növekedni. A kérés azonban a kezemre játszott, mert az „iskola” kezdett szűkké válni, hiszen a módosabbak azért küldték a fiaikat, lányaikat iskolába (eleinte a lányaikat), mert ha a „királyi feleségeknek” jó akkor az ő gyerekeiknek is az, a szegényeknek meg nagy terhet vett le a válláról az ingyen ebéd.
A tanítás gerincét a történelem, a térképészet, illetve navigáció adta, azonban szerepeltek egészségügyi, és tisztálkodási ismeretek is.
A tanítás minden reggel rituális fürdéssel kezdődött, egy külön erre a célra épített „fürdőházban” ahol a medencét a palota forrásának vize táplálta. Ezután ima következik, az istenekhez, hogy a tanár elméjét világosítsák meg, a diákokét meg nyissák meg a tanulásra. A tanítás rövid szünetekkel kora délutánig tartott.
Az iskola bevezetése a város életében is változásokat hozott, hiszen eddig a gyerekek a város minden pontján ott voltak, azonnal jeleztek minden szokatlan dolgot. Ezért egy bonyolult szabályrendszer szerint (még végigolvasni sem volt türelmem, a szabályokat, nemhogy megérteni), a gyerekek egy része az utcákon csavargott továbbra is, az iskolai program részeként, ehhez sajnos egy szép palotának kellett leégnie, mert a felnőttek éppen másra figyeltek és későn vették észre a tüzet.
A történelem a földi viszonyokhoz képest határozottan jobban kutatható volt, mert a városnak több száz éve volt történetírója, akinek az volt a feladata, hogy a fontosabb eseményeit lejegyezze. Természetesen ez a lejegyzés mindig kiemelte a város Isten Királyának nagyságát. Egy-egy sikeres hadjárat, jó termés az Ő bölcsességét, nagyságát bizonyította. A sikertelen hadjárat, rossz termés, szokatlanul sok elsüllyedt hajó, járvány az istenek haragjáról árulkodtak. Valamilyen csoda folytán, egy király sem törette össze, vagy íratta át az elődei tábláit. Ha értenék a nyelvészethez, érdekes nyelvészeti kutatásra adna lehetőséget a sok száz éve folyamatosan vezetett irattár.
A tantervben az írás olvasás nem szerepelhetett, mivel a partvidéken a nagy vonalakban egyforma írás a szótagírás, és a fogalom jelölő írás kusza összevisszasága. Egy szótagra általában kettő – öt jel is van, ráadásul a palota írnokai ugyan azzal a jellel jelölik a megrakott hajót, mint a viharisten templomának írnokai a nagy távolságot megtett urazót, vagy a szépség templomában várandós asszonyt. Tehát, ha az olvasó nem tudja az írás eredetét komoly félreértésekhez vezet.
Az írás megtanulása sok-sok évi tapasztalatot és napi gyakorlást igényelt. Ennek megfelelően az öreg írnokok nagyon nagy megbecsülésnek örvendtek.
A hatalmi villongást kihasználva összehívtam a palota, és a templomok írnokait, hogy az írásról beszélgessünk. Először minden csoportot felkértem, hogy egy tetszőleges szöveget írjon agyagtáblára, és hozza magával a megbeszélésre. Természetesen egymás agyagtábláinak olvasása hatalmas hahotába fulladt. Fél óra nevetgélés után a palota legfiatalabb írnoka leborulva szót kért.
– Hatalmas Úr szerinted jól van ez így, hogy egymás tábláit nem tudjuk elolvasni? Nem lehetne mindenhol a Palota írásmódját használni, hiszen az a legjobb mind közül?
A többiek már kérik is a szót, hogy a saját írásuk nagyságát bizonyítsák.
– Az íráshoz ti jelentősen jobban értetek mint én – ekkora szentségtörésre, hogy van amihez nem a Király ért a legjobban valamennyien elborzadtak – Beszéljétek meg, hogy miképpen lehet egyszerűsíteni az írást úgy, hogy minél egyszerűbben lehessen megtanulni, illetve használni. Ha úgy gondoljátok, hogy készen vagytok, jelentkezzetek kihallgatásra. Innentől fogva naponta többször próbáltak jelentkezni nálam, hogyha valamelyikük úgy gondolta, hogy sérelem érte. Azonban az ajtónállóknak meghagytam, hogy amíg nincsenek, kész nem tudok velük foglalkozni.
Az írnokok vezetői hetekig vitatkoztak, egyeztettek. Néha hajnalba nyúlóan, lámpafénynél (Tehették a Király olaját égették, nem a sajátjukat).
Végül jelentkeztek, hogy készen vannak. Egy darab agyagtáblát hoztak, amelyen felsorolták a „megmaradt” jeleket. Minden szótagnak csak egy jelet hagytak, illetve – mivel többen nem tudtak megállapodni, – öt olyat, amely fogalmat jelöl. Ez már olyan írás volt, amit lehetett akár tanítani is.
Azért, hogy a jövőben is el lehessen olvasni a régi írást, az „irattárakban” elhelyeztettem olyan táblákat, amelyek a régi írást magyarázzák, az új írásmóddal.
Az írnokok az iskolában elkezdhették az olvasás oktatását a legjobb diákoknak. Ettől az oktatás színvonala hatalmasat emelkedett, mert minden diák igyekezett bekerülni a legjobbak közé, hogy megtanulhasson olvasni.
Ezzel az én városom lett az első a partvidéken, ahol az olvasást bárki megtanulhatta. Az írásmódot, illetve az „iskolát” minden város átvette, de írást, olvasást nem tanították, mert a papok, illetve az írnokok féltették a pozícióikat.
Néhány év elteltével a kereskedők, iparosok is elkezdték lejegyezni a fontosabb szerződéseket, illetve (ami szerintem sokkal fontosabb) elkezdték lejegyezni, ha valami új szakmai fogással találkoztak.
Szólj hozzá!
Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!