Ez az írás teljes egészében a fantázia műve. Néhány önkényesen kiemelt történelmi tény és létező személy csak háttérként szolgál

Egyre gyakrabban találkozom olyan gondolatkísérlettel, hogy mi lett volna, ha a Második Világháború másként alakul. Erről egy saját verzióm:

1936 novemberében Adolf Hitler igen diszkréten közvetítőt küldött VIII. Eduárdhoz, egy megfelelő német lány házassági ajánlatával. Az ajánlat tartalmazott jelentős hozományt, valamint a király hálószobájának átalakítását, hogy két szomszédos szobából is megközelíthető legyen. Ahathe Wagnert származása és kora is alkalmassá tette, hogy Britannia királynéja legyen. Egyetlen probléma az volt, hogy a hálószobáját, hosszabb ideje a komornájával osztotta meg. Erről azonban csak igen kevesen tudtak. Az alku része volt, hogy a királyné öltöztetőnője Wallis Simpson lesz. A tárgyalások nehezen haladtak, de 1936. december 10-én bejelentették VIII. Eduárd és Ahathe Wagner esküvőjét.

A bejelentés a szigetországban nem aratott osztatlan örömet. A lakosság és a politikusok nagy része felháborodott attól, hogy az ország szorosabbra fűzte a kapcsolatait a náci Németországgal. Természetesen a rendfenntartó erők a helyükön voltak. Több helyen kardlapozással tudták csak helyreállítani a rendet, de néhány nap alatt a zavargások elültek. mindenki tette a dolgát. Ahathe fiatal volt, csinos, jól beszélt angolul, a kis franciás (vagy németes?) akcentusa még elragadóbbá tette (ezt külön gyakorolta, mert egyébként tökéletesen beszélt angolul).

Erzsébet hercegnővel láthatóan nagyon jó volt a viszonya. (kell annál jobb propaganda fotó, mint egy csinos 16  éves menyasszony egy elragadó kislánnyal?)  Az országban az ellátás javult, hiszen Németország is szállított élelmiszer segélyeket. Ezek együttesen biztosították a politikai stabilitás helyreállását.

Mire egy év múlva az esküvőt megtartották, már a kényelmetlenné vált politikusokat eltávolították a vezetésből. Winston Churchill indiai birtokára vonult vissza, a király György nevű öccsét Berlini nagykövetnek nevezte ki, vele utazott az egész családja. Az esküvőből nép csak a hatalmas ünnepséget látta. Az esemény alkalmából a korábban felhalmozott készletekből élelmiszert osztottak, illetve a német néprádió BBC vételére is alkalmas verziójából is több ezret osztottak szét (akkoriban a viszonylag olcsó rádió is komoly értéknek számított) a német nép ajándékaként. Azt, hogy csak helyi adókat lehessen vele fogni, úgy oldották meg, hogy egy egyszerű audion kapcsolást használtak, ami egy szuper rendszerű vevőnél jelentősen kisebb az érzékenysége, a beépített alkatrészek száma is minimális.

A kezdeti tartózkodó együttműködés után az angol és német cégek gyakran megosztották a fejlesztéseiket. 1939-re a műszaki/hadiipari együttműködés is igen szorossá vált. Ez elsősorban a csúcstechnológiák területén jelentkezett. Egyesítették például a sugárhajtómű fejlesztéseket.

Az Egyesített  Német-Angol Sugárhajtómű Laboratórium elcsábította a Ganz nagynevű fejlesztőmérnökét Jendrassik Györgyöt. Az egyesített erőfeszítések nem hozták az elvárt gyors fejlődést, mert hiába tették meg Jendrassikot vezetőnek, ami az Angol-Német rivalizálás ugyan rendezte, de a két nemzet altérő úton indult a fejlesztésben. A brit szakemberek a radiális  a németek az axiális kompresszor mellet tették le a garast. A radiális kompresszor egyszerűbb, olcsóbb szerkezeti kialakítást tett lehetővé, viszont növelte a hajtómű homlokfelületét, ami repülőgép esetén komoly hátránynak számított. Végül mindkét irányban folytatták a fejlesztést. Így is több ponton megoszthatták  a tapasztalataikat. Jendrassik gyűrűs égésteres megoldását viszonylag gyorsan elvetették, mivel nyilvánvalóan az lenne a kívánatos fejlesztési irány, de gyorsan kiderült, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel belátható időn belül nem megvalósítható.

Európa

Lengyelország lerohanásakor még nem volt használható hajtómű. Természetesen az esemény után VIII. Eduárd annak rendje és módja szerint tiltakozó jegyzéket küldött Németország londoni nagykövetének. Néhány (előre egyeztetett) barátságtalan újságcikk után minden ment a saját útján tovább.

A hadművelet alatt Hitler nagy lendülettel követte az eseményeket. Amikor jónak látta felülbírálta a vezérkarát. Mire a Molotov-Ribbentrop paktumban meghatározott vonalig értek a Fhürer már teljesen kimerült. Napokig csak azokon a rendezvényeken jelent meg, ahol muszáj volt személyesen megjelenni, több helyen hasonmásokkal képviseltette magát. Ezzel az energikus, kimeríthetetlen vezető benyomását tudta a közvélemény számára mutatni, annak ellenére, hogy a valós fizikai állapota már messze volt attól, amit a filmhíradók mutattak.

A német erők a híres villámháborús taktikájukkal a francia csapatokat Dunkerque környékén a csatorna partjára szorították. A veszteségek minimalizálása érdekében a Britek segítettek kimenteni a francia csapatokat, a német csapatok pedig szüneteltették a támadásokat. Ezzel rengeteg ember életét megmentve. A gyorsan menekülő csapatok hátrahagytak jelentős mennyiségű működőképes fegyvert és lőszert. Ezeket a német csapatok azonnal hadrendbe állították. Ezzel kis mértékben sikerült a túlterhelt hadiipart tehermentesíteni, bár a kiképzési és hadtáp problémákat okozott.

Az angolok a kimentett katonákat lefegyverezték (már akinél volt még fegyver) és azonnal hatalmas hajókkal elindították Ausztráliába. A hatalmas, túlzsúfolt hajókon az ellátás kritikán aluli volt. Egy-két hajón bizony már a legénység is súlyos beteg volt, mire a kikötőbe befutottak. A kikötőkben nem voltak felkészülve ekkora beteg embertömeg kezelésére, ennek ellenére a megérkező emberek nagy részét sikerült megmenteni.

Pearl Harbor

1941 december 7-én  Nagumo Csúicsi tengernagy a rendelkezésére álló erőkkel megtámadta Pearl Harbort. Négy hullámban támadta a kikötő környékét és a flottát, bár a terv csak 3 hullámra vonatkozott. A hajókat már az első hullám is megtizedelte. A harmadik hullám támadása után elterjedt a rémhír, hogy a bombázás csak a partraszállást készítik elő. A negyedik hullám támadása alatt    Nagumo Csúicsi megdöbbenve vette kézbe az amerikai parancsnokság rádióüzenetét, amelyben időt kérnek a sziget kiürítésére és Moloka’i szigetére való távozásra. A tengernagy ugyan csapdát sejtett, de lehetőséget látott a tárgyalásokkal való időhúzásban.Közben egy tengeralattjáró  megtalálta a rejtőzködő repülőgép hordozó flottát.

A tengeralattjáró lemerülve az összes torpedóját kilőtte a hordozóra, végül maga is a célpontba csapódott. A füst és a segélykérő rádióüzenet alapján a repülőgépek is megtalálták és olyan súlyosan megrongálták, hogy teljesen mozgásképtelenné vállt. Az elmerült kísérőhajók legénysége a repülőgép hordozó roncsán talált menedéket. Néhány kísérő hajó vontatni kezdte, de igen nehézkesen haladtak, mivel a roncsban rengeteg víz volt, minek a szintje szivattyúzás ellenére sem csökkent.

Végül sikerült a megállapodás, és az erre teljesen felkészületlen kötelék megszállta a szigetet. A gyalogos erők a sebtiben átképzett pilóták és szerelők voltak. A japán repülőgépek ugyan felszálltak, de bombával már nem voltak feltöltve, hiszen azok már elfogytak, a gépfegyverekben is alig volt lőszer, de az erőfitogtatás elegendőnek bizonyult. A partraszállás a rögtönzések ellenére viszonylag gördülékenyen ment, annak ellenére, hogy a rengeteg hajóroncs miatt a kikötőt egyenlőre csak a legkisebb hajók tudták használni. A tengernagy azonnal megszálló erőket kért az anyaországból. Csak a megbeszélés több napig tartott, mivel a vezérkar nem hitte el, hogy a kötelék képes volt ekkora csapást mérni az ellenségre és csapdától tartott. Végül elindultak a csapatszállító hajók.

A hibás hírszerzési adatok illetve a távozó amerikai csapatok kapkodása miatt a szigeten tárolt üzemanyag mennyiség a megszállók rendelkezésére állt. Néhány kisebb fegyverraktár is megúszta a pusztítás, ami legalább arra elég volt, hogy a gyalogos járőröket ellássák fegyverrel lőszerrel.

Eközben az Egyesült államokban az elnök több tanácsadója öngyilkos lett, egyes titkosszolgálati vezetőkkel meglepő balesetek végeztek. Az elnök tajtékzott. Az Egyesült Államok néhány órán belül hadat üzent a Japán és Német Birodalomnak. Ennél több jó darabig nem történt, azon kívűl, hogy a Szovjetunióval tárgyalások indultak a szövetségről, bár ekkor már amerikai szakemberek segítették a szovjet fegyverkezést, illetve komoly élelmiszer segélyeket küldtek az éhezés szélén álló szovjet embereknek.

Hiába tudták elolvasni az amerikai titkosszolgálatok a japán üzeneteket nem rendelkeztek akkora erőkkel a Csendes óceán térségével, hogy a leharcolt japán csapatokat elűzzék a szigetről, azonban azonnal elkezdték a kötelék zaklatását tengeralattjárókkal. Ezt az azonnalt úgy kell érteni, hogy három hét múlva megérkezett az az első búvárhajó. Addigra a kikötőt kitakarították annyira, hogy a flotta be tudott futni. Az addigra felsorakozott tengeralattjárók az utánpótlást és a megszálló csapatokat szállító flottának fájdalmas meglepetést okoztak. Az első hajó nem is torpedótámadás, hanem egy meghibásodott tengeralattjáró miatt veszett oda. A szoros kötelékben a felrobbanó lőszerszállító hajó a szomszédos hajókban is komoly kárt tett. A két sérült hajó erősen lassította a flotta haladását. Ezt a tengeralattjárók kihasználva az éj leple alatt összehangolt támadást indítottak. A végeredmény lesújtó lett. A támadó tengeralattjárók nagy része odaveszett, valamint a három csapatszállító hajóból kettő, az ellátmányt szállító hajók fele.

Ezzel együtt nagy ováció fogadta a megtépett flottát annak ellenére, hogy a befutó flotta kevés volt ahhoz, hogy a megszállók biztonságban érezhessék magukat.

Az elvesztett csatahajók pótlásának azonnal hozzáláttak az amerikai hajógyárakban. A teoretikusok azonban azon a véleményen voltak, hogy a repülőgép hordozók a jövőben sokkal nagyobb szerepet fognak kapni, ezért több már a hadrendből kivont csatahajót elkezdtek repülőgép hordozóvá alakítani, illetve újakat rendeltek.

Folytatása következik

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!