A történet I.

A Ricsi azt mondta meséljem el a történetünket. Igazából Zorrónak mondta, de ő most gödröt ás. A kérés nagyon nagyvonalú. Hol kezdjem? Amikor besétáltam a Gazda kapuján (azóta is azon jár az eszem, hogy jól tettem-e), vagy akkor, amikor megszülettem, vagy amikor a Gazda született?

Szerintem a történet sok ezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor még a homo sapiens sapiens és a homo sapiens neanderthalensis hol békésen, hol kevésbé békésen élt egymás mellett. A farkasok nem igazán tettek különbséget. Mindkét emberfajta csapatai mellé odaszegődtek mert mindig adódott lehulló falat, elkóborló gyerek vagy öreg, ami határozottan több élelmet jelentett, mint a többieknek.

A kapcsolat nem volt felhőtlen, de az előnyök kölcsönösek voltak. Az ember csapat körül bóklászó farkasok könnyű vadászprédát jelentettek, míg a farkasok több élelemhez jutottak. Ez az élelem néha ráadásul könnyebben emészthető sült volt. A két társaság között sokáig az udvarias kőhajításnyi távolság volt a szokásos. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben bármelyik csapatot támadás érte, együttes erővel tudták megfutamítani a támadót. Így a Nagy Sörényes vagy a Csíkos is csak nagy szerencsével tudott zsákmányt ejteni.

A támadót néha sikerült közös erővel megölni. Ebből kialakultak a közös vadászatok. Ilyenkor az emberek és a farkasok legjobbjai együtt indultak a préda nyomába. Egy-egy ilyen vadászat sokkal eredményesebb volt, mintha bármelyik csapat egyedül próbálkozott volna.

Ezek a közös vadászatok az együttműködő csapatok olyan hatékonyak voltak, hogy lassan kiszorították azokat, akik nem működtek együtt. Valószínűleg ez lehetett az utolsó szög a meandervölgyiek koporsójában.

Teltek múltak az évek. Megszületett Kajlafül. Nem tudott róla, de ő lett a kutyák ősanyja. A születésekor nem volt benne semmi különös. A furcsaságok akkor kezdődtek, amikor önállóan kezdett kicsit járkálni. Kicsi volt aranyos és nem tartotta be az eberekkel kapcsolatos legfontosabb szabályt: nem megyünk közel.

Kajlafület megfogta a Főnök legfiatalabb felesége Tuu és maga mellett tartotta. Adott neki enni, tanította mintha a saját gyereke lett volna.

Ezt a többiek nagyon nem nézték jó szemmel, mert az élelem mindig kevés, és egy farkast is etetni nagy vétek. Éppen jó időszak volt, sokan úgy gondolták, hogy ha majd kevesebb lesz az élelem megeszik Kajlafület és Tuu-t is.

A történet végül másképpen alakult. Kajlafül Tuu mellett maradt és vigyázott rá, amikor a társaival gyűjtötte a bogyókat, vagy egyéb feladatait végezte. Patkány egér nem mehetett a közelébe. Ha egy korábbi falkatársa közeledett, bizony azt is elzavarta. Később Kajlafül kölykei közül a legszelídebbek maradhattak az emberekkel. 50 tavasszal később, amikor Tuu emlékét csak a legendák őrizték meg, Kajlaafülre pedig már senki sem emlékezett, már a kutyák bundája foltosabb a farka hosszú egyenes helyett felfelé kunkorodó lett. A hangjuk is jelentősen megváltozott. Sokkal többet ugattak, mint a farkasok. Az új fajnak, a kutyáknak az egyedei sokkal jobban figyeltek az emberre és szerettek tanulni, mint bármely más állat.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!