A történet fikció (sajnos). Egyes valós események és helyek csak háttérként szolgálnak. A történetben minden személy, hely és esemény kitalált.

Nagyszüleim becsületes dolgozó emberek voltak. Végig dolgozták az életüket. Ez alól nem volt kivétel a Második Világháború, amikor Nagypapa katona és hadifogoly is volt. A tiszteknek tett mindenféle szívességet (kesztyűt, kabátot, sapkát varrt). Ez valószínűleg nagyban hozzájárult, hogy életben maradt.

Gyerekként nagyon szerettünk a „nagyiéknál lenni”. Ők kertes házban laktak. Az udvar gyerek szemmel végtelen volt. Ha rendetlenkedni akartunk, mentünk a tóhoz, ahol a haverokkal felügyelet nélkül randalírozhattunk. Néha jött egy-egy felnőtt és mindenkit hazazavart.

Néha több óra utazással elmentünk a birtokra. Ez vonattal egy fél napi utazás volt. A területet igazából a helyi TSz művelte. Egy fűzfa egy szerszámos bódé és egy kis konyhakert volt a szántó vasúthoz közeli részén. A konyhakertet egy helyi család művelte „harmadában”, ami azt jelentette, hogy két részt kapott a család aki a kertet művelte, mi pedig egyet. A szántó részért a TSz egy jelképes éves bérleti díjat fizetett.

Egyszer olyan történt, hogy az unokatesókkal a levegő megállt bennünk. Egy délután a Kelly Hősei ment a tévében. Nagypapa bekapcsolta a tévét és behívott minket „A Szobába”  (mai fogalmak szerint talán hálószoba), ahova csak nagyon szigorúan pizsamában, papucsban aludni lehetett bemenni.

A film valóban érdekes volt (Különösen, hogy abban az időben a háborús filmeket a „Szása Háborúba megy” típusú hőseposz jelentette). A Nagypapa megjegyzései azért sokat rontottak az élményen. Rengeteg „Ló****t” megjegyzést tett. vagy „Ennyi tigrissel a jenkiket az óceánba tolhatták volna”.

Az eset után (és még évekig) ment minden a maga medrében. 75 éves korában Nagypapa meghalt. Sajnos az egészségügy már akkor sem állt a helyzete magaslatán, de ez nem része a történetnek.

Nagymama még sokáig élt (és dolgozott). 90 évesen még a barátoknak vállalt munkát.

Napjainkban

 

A házat Erika unokatesóm örökölte. A Bírtok bérleti díján a család megosztozott. Már többször felmerült a terület eladása, de valahogy mindig elnapolódott a döntés. A bérleti díj már régen nem jelképes, de a így is nagyon kis összegről beszélünk. A terület eladása legalább „nagyiék házának” felújítására elegendő lenne. Erről beszéltünk minden évben, de nem jutottunk dűlőre. Többször beszéltünk a bérlő családdal is, de nekik biztosan nincs pénzük megvenni.

Egyszer Erika egy becsomagolt dobozt adott a kezembe, hogy a padláson találta, nekem címezve. A csomagolás olyan régi volt, hogy mire átvettem, szinte teljesen lemállott róla a papír. A csomagban az a doboz volt, amelyet kisgyermek koromban annyira csodáltam. Egy szép fekete fa doboz, az éleken bronz díszítés, féldrágakő berakásokkal. Egy kis kulcs nyitotta, amelyet a csomagolást összekötő spárgára kötöttek.

Hazamentem, Alaposan megnéztem a dobozt és meglepődtem, hogy a bronz díszítés milyen fényes, pedig a kísérő levél szerint legalább 30 éve be volt csomagolva, tehát senki sem tisztította meg. Majdnem olyan szépen csillogott, mint ahogy emlékeztem.

A dobozt hazaérés után egyedül nyitottam ki, ahogy Erika szerint a csomagoláson állt.

A dobozban jó néhány ékszer és néhány oldalnyi kézzel írt szöveg volt. Tudtuk, hogy Nagypapa tud írni és olvasni, de írni sose láttuk, amikor úgy csinált, mintha olvasna akkor is csak mesélt. A megsárgult papírokon egy gyakorlatlan kéz ákom-bákom betűi voltak. Nagy kacskaringós, de jól olvasható írás. A szöveg erősen személyes hangvételű, ezért itt csak összefoglalom. dőlt betűkkel a saját megjegyzéseimet jelzem

A levél

Kedves Unokám

Mint legidősebb unokámra rád bízom a titkomat. A dobozban remélhetőleg találtál néhány szép gyűrűt és aranyláncot. Ezek csak bizonyítékként kerültek a levél mellé, hogy nekem is bizonyítsák, hogy nem csak egy agyrém, amit itt leírok.

Annyit elmeséltem nektek, hogy amikor elvittek katonának, a szovjet frontra vezényeltek. Mivel a tiszteknek mindig csináltam, kesztyűt, kucsmát, bekecset, ami éppen kellett, általában egész elfogadható beosztásaim voltak. Az, hogy a frontra nem vezényeltek, azonban nem ennek, hanem egyszerűen a szerencsének köszönhető. Lekéstük a voronyezsi összeomlást.

Egy hideg december eleji napon az egységemet a parancsnokságra rendelték. Kirendeltek bennünket és, mint a kiképzésen mindenféle lőgyakorlatokat csináltattak velünk. Jelentősen több lövést követeltek tőlünk, mint a kiképzésen. A végén fejenként kaptunk három partont, azzal kellett célba lőni az 50 méterre levő céltáblára.

Némi formai gyakorlat után nyolcunkat külön rendeltek. Kaptunk fejenként egy lőszert (leltár szerint átvéve), és a pályaudvarra küldtek bennünket. Itt megtudtuk, hogy két tehervagon fedezését kellett átvennünk egy német egységtől. Itt vette át a parancsnokságunkat két őrmester. Ők a Királyhoz 3-3 lőszert kaptak (A Király valószínűleg a Király-géppisztolyt jelenti). A fegyverzetünk elég szedett-vedett volt. Volt akinek német. volt akinek ruszki és volt akinek valamilyen magyar fegyvere volt.

A parancs szerint a vagonokat a Birodalom Szívébe kellett elkísérnünk. A (sokkal jobban felfegyverzett) német egységre azonban nagyobb szükség volt a fronton. A néhány perces találkozás alatt nyilvánvaló volt, hogy utálnak is minket rendesen, hogy mi mehetünk haza, míg nekik vissza kell menni a frontra. A tehervagonok tetején egy-egy MG-34 géppuska volt hevenyészett búvónyílás mellé szerelve. A magyar tisztek természetesen az ehhez való hevedereket is elszedték, mondván, hogy ne pazaroljuk a lőszert.

Az út eleje teljesen eseménymentes volt, azt leszámítva, hogy a két vagontól egyszerre csak egy ember távolodhatott el több, mint 2 lépésre, még kényelmes is. Ezt az őrmester bajtársak nagyon szigorúan be is tartatták. Az út folyamán a két őrmesteren kívül csak én maradtam az eredeti csapatból. Fokozatosan mindenkit lecseréltek könnyű sebesültre. Az egészségeseket vissza vezényelték a frontra.

Alig hagytuk el Szegedet, amikor a szerelvényt megállították, mert bombatámadás érte a pályát. Minket egy mellékvágányra tereltek, hogy a helyreállítást ne akadályozzuk. Aztán valószínűleg elfelejtkeztek rólunk. Az ellátmány ugyan jött minden másnap kézihajtánnyal, de a várakozási parancsot minden alkalommal megerősítették. Már hallottuk a sztalinorgonák és a 88-asok hangját, ahogy a front közeledett, de még mindig ott dekkoltunk. A rangidős őrmester bement az állomásra, hogy megsürgesse a továbbindulást (nem is láttuk többet). Nem dicsőség de lassan elkezdtek eltünedezni az őr bajtársak is. Volt aki aknára lépett, de a többség (remélem) épségben haza jutott. Végül négyen maradtunk, amikor jött egy mozdony és elindult velünk a biztonság felé. Egy fél éjszakás út után azonban megint félre lettünk állítva, mert kellett a mozdony egy sebesülteket szállító szerelvénynek.

Reggelre kiderült, hogy innen már reménytelen tovább jutnunk. A front közel van és még gyorsabban közeledik. A vonalat rendszeresen bombázzák. Ha van mozdony az a fegyvereknek, vissza felé (elsősorban német) sebesülteknek kell. Nekünk hiába van szigorú (német és magyar) parancsunk, a vasutasok képtelenek minket tovább vinni.

A szerelvénytől nem mesze volt egy félbemaradt óvóhely építkezés. A parancs ellenére ott töltöttük a pihenő időnket. Amikor már teljesen reménytelenné vált a tovább utazásunk, felbontottunk egy ládát a rakományból. A lőszeres ládában 4 aranyrúd csillogott. Az a parancsból és a ládák súlyából is nyilvánvaló volt, hogy nem lőszer van benne. Mivel a lőszeres láda könnyen hozzáférhető volt, szinte mindent rakunk bele. Az aranyon azért meglepődtünk. Az őrvezető azonnal kiadta a parancsot, hogy az egész rakományt hordjuk le a bunkerbe. Természetesen egy emberként lázadtunk fel. Több, mint 20 tonnát nem fogunk puszta kézzel elcipeli. Ti szerencsétlenek: mint gondoltok ezt a rakományt a háború után ki fogja keresni, már most is elfelejtkeztek rólunk. Ha keresik, akkor is le fogják vonni a következtetést, hogy a ruszkik zabrálták el.

Na akkor már nekünk sem kellett kétszer mondani. Hordtuk a ládákat az óvóhelyre, majd betemettük az egészet. Volt jó pár láda, amelyben ékszerek voltak. Ezekből kiszedtünk annyit, amennyi a lőszeres táskánkba belefért. Az üres ládákat feltöltöttük földdel és vissza tettük a vagonba, hátha mégis keresik. (Arra azért kíváncsi lettem volna, mit szólt volna egy tiszt, ha a ládákban arany helyett földet talál)

Ezek után nem éjszakázhattunk az óvóhelyen. Megint a vagonokban éltük az életünket. Vizünk volt bőven volt a közelben egy mély kút, de mivel ellátmány nem volt, az élelmünk gyorsan elfogyott. Jobb híján csak vadászni tudtunk. Az állatok húsát megettük, a bőrét amennyire tudtam kikészítettem és meleg ruhákat készítettem magunknak. A kincstári egyenruha bizony az alföldi télben is kevés volt. Nem irigyeltük a Szovjetunióban harcoló bajtársakat (bár a front már csak pár kilométerre volt tőlünk, mindig azzal vigasztaltuk magunkat és egymást, hogy az orosz tél mennyivel keményebb).

Már csak az én lőszerem volt meg, ezért engem küldtek vadászni. Szegény lovat nagyon sajnáltam, de nem akartunk bemenni a tanyára részben mert messze volt, részben meg akinek vaj van a fején ne ugráljon, szerencsétlen meg amúgy is sántított. Gondoltam odavezetem a többiekhez, de nem lehetett közel menni hozzá. Jó pár napra megoldotta az élelmezésünket. Ott helyben kibeleztem megnyúztam,   az egyik combját a vállamra vettem és mentem vissza vagonokhoz. Már egészen közel voltam, amikor lecsapott két repülő. A vagonokból és a bajtársakból alig valami maradt. Zokogásban törtem ki. Ma már nem szégyenlem. Kétségbeestem. Itt maradtam egyedül. Van egy parancs, amit rendesen megb**tunk. Ha ebből bármi kiderül, örülhetek, ha egy falhoz állítással megúszom. Rettegtem. Végül is  amit varrtam az civil ruha volt. Hazagyalogoltam.

Pár nappal később minket is felszabadítottak. Újabb pár nap múlva a Városházára rendeltek. Voltunk vagy százan. A szovjet katonák közölték, hogy hadifoglyok vagyunk. Eltöltöttünk pár szép évet a Szovjetunióban. Erről néha meséltem nektek.

1947-ben jutottam haza. A testsúlyomról csak annyit, hogy nagyanyád nem tudta annyira bevenni a régi ruháimat, hogy ne lötyögjenek rajtam.

Amint egy kicsit összeszedtem magam, fogtam pár gyűrűt (ezeket a kút kövei között rejtettem el) és megvettem a területet, ahol az aranyat elástuk. Nem kértek érte sokat, mert már számítottak a téeszesítésre. Amikor elkezdték szervezni a TszCs-t elmentem a téeszelnökhöz és egy szép nyaklánccal meggyőztem, hogy a földem vasút felőli részét a TSz csak bérelni szeretné. A felajánlott bérleti díj, már akkor is kacagtató volt, de nekem megfelelt (csak az érdekelt, hogy ne akarjanak ott építkezni).

A történet többi részét ismered. Ezennel ez a vagyon és a felelősség is a tiéd.

Ölel

Nagyapád

 

Na ezt jól megkaptam. A ládikában legalább fél kiló aranyékszer volt. Ez törtaranyként is egy kisebb vagyon, ezek az ékszerek azonban egy galériában valószínűleg jelentősen magasabb áron mennének el.

A származásuk miatt az ékszereket mindenképpen név nélkül kell értékesíteni. Ha az eredeti tulajdonosok örökösei jelentkeznek, az csúnya kérdésekhez vezetne. Egy esetleges NAV vizsgálat is nem kívánt eredményekkel járna.

Egy alapos végiggondolás alapján néhány off shore személyazonosságra lenne szükség. Itt azonban a kígyó a saját farkába harapott. Ahhoz, hogy pénzhez jussunk szükség van a személyazonosságra. A személyazonossághoz, azonban rengeteg pénzre lenne szükség.

Végül vettem egy öreg bobcat markolót, és kiástam a bunker bejáratát. Ez egy fél nap alatt megvolt. Jól látszott, hogy a bunkert többször elöntötte a víz. A helységben az egyik fal mellett egy nagy kupac aranyrúd volt. Első ránézésre szabványosnak tűnő banki aranyrudak. Amiket láttam, azokon cirill betűs beütések voltak. A kupac tetején rengeteg ékszer volt. Ezek jól láthatóan nem az általunk megszokott ízlésnek feleltek meg. Idegenszerűnek, csicsásnak, túldíszítettnek tűntek. Láthatóan voltak közöttük

Néhány nagyon súlyosan sérült darabot magamhoz vettem és visszatemettem a bejáratot. Hogy a föld mozgatásának legyen magyarázata gyümölcsfákat ültettem a megbolygatott területre.

Másnap időpontot egyeztettem Éva nagynénimmel. A családban ő volt „a sikeres vállalkozó”. Egy ekkora vagyon kezelése messze meghaladta a képességeimet. Éva nem fog fecsegni, és van tapasztalata nagyobb pénzekkel való bánásmóddal.

Amikor sikerült találkoznunk, akkor elmondtam a történet fontosnak látszó részét, a mennyiségről pedig annyit mondtam, hogy sok.

Éva szinte egyáltalán nem lepődött meg. Azonnal a tettek mezejére lépett:

Erről a hatóságokat értesíteni öngyilkosság. A nagyapád (nekem apám) az aranyat a németektől lopta. A németek valószínűleg a szovjetektől. Az ékszerek egy része valószínűleg magánszemélyektől származik. Kinek van ezekre jogos követelése?

• A németeknek? Szerintem nem fognak ugrálni.
• Az Orosz kormánynak? Az ukránnak: vagy valamelyik baltinak?
• A megkárosított családok melyik tagja?
• Mi van azokkal az ékszerekkel, amelyeket a szovjet állam vett el a tulajdonosuktól és mi van azokkal, amelyeket a német?

Ha egy ekkora vagyon körül beindul a vita, te leszel a leggyengébb láncszem, még az sem valószínű, hogy egy ilyen vitát túlélhetsz. A Seuso-kincs története jól mutatja, hogy az ilyen esetek nem feltétlenül a hosszú boldog és gazdag élet záloga. Ne felejtsd el, az ország aranytartaléka is jelentősen kisebb, mint amiről te beszélsz.

Éva, ezt honnan szedted a konkrét mennyiségről nem volt szó.

Feleresztettem egy próba lufit. Ezek szerint több  tonnáról van szó.

Igen.

Akkor gondolkodjunk együtt:

Mi 3-an vagyunk testvérek, ti 7-en vagytok unokatesók. A férjekkel, feleségekkel együtt 20. Ehhez jönnek a gyerekeitek, akik 11-en vannak. Ritának és Janinak már van párja. Ez rengeteg ember. Ha megtudják, hogy mi a helyzet, abból jó nem lesz. Tégy úgy, mint nagyapád. Csendesen segíts az unokatesóidnak, amikor megszorulnak.

Most például Janinak kéne egy szép lakás. Gyors ötletem az, hogy indítsatok egy vállalkozást, lakótelepi lakások felújítására. Vegyetek súlyosan lelakott lakásokat, újítsátok fel és adjátok ki. Ha a tőke „ingyen van” ez egy nagyon jó vállalkozás. Jani meg ügyes az ilyen munkákban.

Van egy ismerősöm, aki tisztázatlan eredetű arany felvásárlásával foglalkozik. Itt a tisztázatlan a lényeges.  Ha kiderül, hogy egy tétel bűncselekményhez kapcsolható, akkor nincs üzlet. Ez téged nem érint. Évente néhány kg-ot vesz egy-egy ügyféltől. Az ajánlott ár (ha az ékszer szép) az anyagár felett van valamivel. Az eladás kockázatát azonban ő vállalja.

 

Folytatása következik?

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!