A baleset

Húzós évem volt. A augusztusban még a tavalyról áthozott szabadságom is megvolt. Mivel a cégnél szinte mindenki így állt.  Mindenkit elküldtek egy hónap szabadságra. Csak némi ügyelet maradt.

Én ezt az időt arra használtam fel, hogy egy fegyvermester mellett tanuljak. Mindig érdekeltek a fegyverek, a kínálkozó lehetőséget nem akartam kihagyni.
Az idős Mester mindenféle kézifegyvereket javított a környékbeli lőterek és civil vadászok, fegyvertulajdonosok megrendelésére.

Egy szlovákiai fegyvergyár megrendelésére készült prototípus sorozat  elkészítésében segédkeztem. Egy „univerzális” fegyvert alkotott meg (igazából különböző elképzeléseket demonstrált). A csomagolása egy táska, az abban levő elemekből a fegyvert össze lehet rakni pisztolynak, puskának (inkább karabélynak), vagy géppisztolynak. Egy szép szeptember eleji napon megkért, hogy néhány prototípust vigyek el Szlovákiába a megrendelőnek.  Egy 9mm-eset és hat TOZ 8 levente puskából átalakítottat. A .22-es fegyverek igazából különböző elgondolások bemutatására szolgáltak. A végleges terv 9 mm-es illetve 7,62-es kaliber volt, a költségek miatt készültek a kis kaliberű változatok.

Az autót alaposan megraktuk 5,5 mm-es (.22LR) lőszerrel illetve jó néhány doboz 9×19 mm Parabellum-ot a 9 mm-es készlethez. Azért kellet a lőszert is szállítani, mert „rezonáns” töltet volt bennük. Emiatt a hosszú csövű változatokból legalább dupla torkolati sebességgel röppent ki a lövedék, mint a hagyományos lőszerek esetén. A hanghatás is elég furcsa lett, de ez nem volt sem tervezési, sem elbírálási szempont.

Mit ne mondjak. Szállítólevél ide, lezárt fém ládák oda elég rendesen tartottam a magyar rend őreitől. Az autóban elég  sok fegyver és lőszer került ahhoz, hogy egy jobb érzésű kékruhás a gumibotjába dőljön.

Reggel indultam. Az időjárás jelentés szerint szép útra számítottam. Ennél nagyobbat nehezen tévedhettem volna.

Egerbe kellett volna bemennem néhány tervrajzért, majd tovább Kassa felé, de Novajnál olyan égszakadás mennydörgés villámlás kapott el, hogy alig láttam ki az autóból. Még az is nehézkes volt, hogy az útról lehúzódjak. Kényelmesen hátradőltem és néztem a természeti erők tombolását. Elgondolkoztam azon, hogy a természet erőihez képest milyen gyengék és sérülékenyek vagyunk.

Pár perc múlva egy villám a közelben csaphatott le, mert hatalmas robaj és villanás volt. Utána csend és teljes sötétség. Mivel kora délelőtt volt, gondoltam, hogy az extrém erős hatások miatt miatt átmeneti vakság és süketség sújthat. Rövidesen meggyőződtem ennek ellenkezőjéről. Az index bekapcsolásakor hallottam a kattogást és láttam a sárga fény ütemes villogását.

Semmivel nem lettem nyugodtabb. Az autó zárt helyen volt. Valami rám dőlhetett. Egy darabig vártam, hogy megmentsenek, de megéheztem, megszomjaztam és egyéb ügyek elintézése is sürgőssé vált. Szerencsére volt annyi helyem, hogy az ajtót kinyitva éppen ki tudjak szállni. Találomra elindultam arra, amerre a kocsi orra mutatott. Nem tudom, hogy mennyi ideig gyalogolhattam, de már rendesen elfáradtam, amikor egy kapuhoz érkeztem. A kapun valami régies zár  volt. Nem volt bezárva, ezért kijutottam az alagútból. Valami pincébe érkeztem. A falak mellett hordók voltak felhalmozva több sorban. Szerencsére a telefonomban volt még annyi szufla, hogy a kijelző fényénél megtaláljam a kijáratot.

A kijáratnál valami jelmezesekkel találkoztam. Ezek megragadtak és vittek valahova. A szagok leírhatatlanok voltak, de a ruhák és a használati tárgyak alapján valami forgatás, vagy kísérleti régészeti akció lehetett. Én inkább ez utóbbira tippeltem, mert nem láttam sehol, reflektorokat, kamerákat, filmes kellékeket.

Az őrök beszédének a dallama ismerős volt, de nem tudtam megtippelni, hogy milyen nyelvet beszélnek. Sajnos az angol, orosz és pár szavas (turistaként felszedett) német nyelvtudásom sem segített. Elrángattak valakihez, aki az őrökhöz hasonlóan szintén akkor mosakodhatott utoljára, amikor Piszkos Fred.

Az elöljáró (?) is több nyelvvel próbálkozott, végül a latint legalább nagy vonalakban felismertem.

Annyit nagy nehezen egyeztetni tudtunk, hogy nem akarok senkit sem bántani. Adtak mellém egy kísérőt (őrt?) és elengedtek.  Az utcákon rengeteg nyelvet beszéltek, ezeket fel sem igen ismertem. Másnapra rájöttem, hogy a többség a magyar nyelv egy igen eltorzított dialektusát beszéli (talán csángók lehetnek?). Az utcákon és az általam látott helységekben a tisztaságot egészen másképpen értelmezik, mint ahogy azt megszoktam. Sok helyen egyszerű ásott latrina ontotta az illatokat. Az utcákat emberi és állati ürülék borította.

Másnap már hellyel közzel tudtam pár emberrel beszélni. Az emberek beszédéről nekem a Balassi Bálintféle Vitézi Ének nyakatekert szóhasználata jutott eszembe:

Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád, ki kedves mindennél.

 

A „modern” magyar nyelvvel hiába is próbálkoztam, mindenki csak értetlenkedett, hogy nem érti. Lassan felismertem, hogy valami várban, erődítményben vagyok. A 21. századot kizárólag a nálam található tárgyak képviselik. Műanyagot, elektronikát vagy bármilyen „modern” dolgot sehol sem láttam. Nem csak, hogy karóra, vagy jegygyűrű nem maradt senkinek a kezén, de az épületekben sem láttam villanyszerelés vagy vízcsövek, antennák nyomát.

Miközben ismerkedtem a környezetemmel (arra gyorsan rájöttem, hogy nem szabad követelnem, hogy engedjenek haza), lassan felismertem, hogy egy várostromot játszanak el. Rengeteg statisztával. Amikor a falon tevékenykedő tüzéreknek vittem vizet, akkor lepődtem meg igazán, mert a vár körül ameddig a szem ellát mindenféle színes ruhába öltözött emberek nyüzsögtek. A falaktól 200-250 méterre ágyú ütegeket állítottak fel bronz ágyúkkal, amelyeket vesszőből font földhányással megerősített sáncok mögött helyeztek el. A két vödör vizet, átadtam, és szaladtam vissza az üres vödrökkel. Ekkor csapódott egy ágyúgolyó (igen ekkor még tényleg golyó). Egy szétszaggatott még erősen vérző hulla (vagy haldokló?) eset le mellém. Azonnal ugrottam oda, hogy segítsek, de kezei hiányoztak, a belső szervei kilátszottak, láttam a szívének az utolsó dobbanását. Megszédültem. Nem vagyok a nagy érzelmek embere, de ez megviselt. Még nem láttam embert meghalni, szétszakadt testtel sem találkoztam,de szerintem orvos sem sok van, aki látta egy szív utolsó dobbanását. Amit láttam, az egyértelműen igazi volt. Megviselt, de az is, ami ebből következik. Ez bizony nem egy kísérleti régészeti vagy hippi esemény, hanem valahogy visszakerültem a múltba. Így, hogy tudtam, hogy mi a helyzet a kútnál, amíg megtöltöttem a vedreket, megtudtam, hogy az ostromlott egri várban vagyok, 1552 őszén. A török csapatok már bezárták az ostromgyűrűt és hosszabb ideje lövik a falakat.

Hiába bizonygattam, hogy ez ellentmond az anyagmegmaradás és a kauzalitás elvének is, tehát ilyen nincsen, amikor a saját szememmel láttam, sőt az orrommal szagoltam, hogy igen is a múltban vagyok.

Ekkor állt össze a kép, hogy az alagútból, a sekrestye pincéjében elhelyezett puskapor raktáron keresztül jutottam be a várba.

Az elöljárómmal nagy nehezen sikerült beszélnem (ez már az itt töltött időm 3. napja volt), hogy ha ad két markos legényt, akkor tudok hozni néhány puskát, amely sokkal gyorsabban és pontosabban lehet lőni, mint a várban lévőkkel. Végül kaptam engedélyt, hogy elmenjek a fegyverekért. Két markos legény a sekrestye pincéjéig kísért, onnan egyedül mentem tovább. Az alagútba vezető ajtót azért nem őrizték, mert az ajtó egy falfestmény részeként volt eldugva, senki sem gondolta, hogy a festmény egyben ajtó is. Egy kis kézikocsival elhoztam az összes fegyvert és némi lőszert.

Sajnos 9 mm-es lőszerből csak kevés volt, a .22-nek meg minimális az átütő ereje. Ezzel együtt adott körülmények között a nálam levő fegyverek nagyon komoly tűzerőt jelentettek, hiszen a korabeli fegyverek közül csak az íjjal lehetett pontosan célozni, azonban az íjász gyorsan elfáradt, a puskák pedig legfeljebb tömeges támadások esetén jelentettek segítséget , egy-egy katonát eltalálni legfeljebb közvetlen közelről lehetett

A fegyvereket az eredeti toló-forgó zárakkal szereltem össze puskának. Mind a pontossága, mind a tüzelés gyorsasága megdöbbenést okozott.

A bemutató után azonnal kaptam 12 „legényt”, a puskákhoz. A legényt azért tettem idézőjelbe, mert két legény bizony leány volt.

A vár népe fel volt háborodva, hogy mennyi lőszert pocsékolunk el gyakorlás képen.

A nyílt irányzék használatát gyorsan megtanulták. 60 lépésről szinte mindig eltaláltak egy célpontnak kitett sisakot. Nekem nehezebb dolgom volt. Balkezesként és eléggé gyenge látással. Vagy az irányzékot láttam, vagy a célpontot, de a sok gyakorlás miatt nem maradtam szégyenben, sőt egy palánkra rajzoltam egy tenyérnyi kört és egy 10 lövéses tárat abba eresztettem bele.

Ez feltüzelte a tanítványokat. Ők is próbálkoztak. Pár óra múlva nekik is ment. Amikor úgy éreztem, hogy megállják a helyüket, kimentem velük a falakra és elkezdtünk ellenségre vadászni. Ezt eleinte a falakról tettük. Mindig volt olyan ellenséges katona, aki lőtávolságon belülre merészkedett.

Éjszaka jól felfegyverzett lovasok fedezetével kitörtünk Felnémet felé, és a lovasok hathatós segítségével elfoglaltuk az üteget. Az ágyúkat megrongáltuk, egyet pedig a lovasok bevontattak a várba. Ekkor megtudtam, hogy milyen könnyű embert ölni. A visszavonulás során a törökök üldözni kezdtek bennünket. Amint lőtávolságba értek azonnal rájuk lőttem. Hála a gyakorlásnak, egy lövés egy leboruló katona. Semmilyen gondot nem okozott. Az ellentámadást végző törökök, ha meg nem is futamodtak, de annyira lelassultak, hogy biztonsággal bejutottunk a várba. Az éjszaka más kérdés volt. Eddig is rosszul aludtam, de most már az összecsapás képei is folyamatosan felriasztottak, a rengeteg gyilkosság megfeküdte az éjszakai pihenést az igen kimerítő napok ellenére.

Nap közben részt vettünk a vár életében, éjszaka pedig kiszöktünk zaklatni a támadókat. Ha tehettük hoztunk vissza zsákmányt. Főleg állatokat, puskaport de bármit, ami adódott. Volt, hogy sikerült megrongálni egy puskapormalmot volt, hogy kovácsműhelyt gyújtottunk fel. Állatot, élelmet fegyvert zsákmányoltunk. Egy egy ilyen akció sem volt sorsdöntő, de az állandó zaklatás a támadók és a védők morálján egyaránt meglátszott. A védelem szempontjából nagy előny volt, hogy mindig volt friss hús és jó kondícióban levő igás állatok.

Egy napon az egyik leány elém állt:

-Évát a csapat szolgálatára rendelték. De engem a méltóságos fegyverkovács úréra. Talán olyan rút lennék-e, hogy nem tölti rajtam a kedvét a méltóságos úr?

Az eredeti kérdés ennél sokkal nyakatekertebb nyelven hangzott el. Az írott nyelv az elmúlt évszázadok alatt sokkal kevesebbet változott, mint a beszélt. Ebben az írásban inkább csak jeleztem a régiességet, nem az eredeti szöveget írtam le, ahogy emlékszem rá.

-Nem Katica te nem vagy rút, nagyon nem, de nekem feleségem van. (Sajnos nincsen, de ez jó kifogásnak tűnt)

-Ha attól fél, hogy betegségem van, rajtam még senki sem töltötte a kedvét.

Ez a beszélgetés eléggé hosszan húzódott, de nehezen közeledtek az álláspontok, néhány naponta visszatértünk rá. de végül a biológia és Katica győzött. Szerencsére a kesztyűtartóban volt jó pár csomag óvszer. Amikor legközelebb kellett lőszerért menni bizony többet is elhasználtunk. (Érdekes módon, magát az eszközt ismerte, csak állati bélből)

Mivel az ostromlók rosszul álltak puskaporral, az éjszakai portyázások célpontja egyre inkább a puskapor (vagy a hozzávalók) zsákmányolása lett. Az okát nem mondhattam meg, de a puskapor tárolásáért felelős adminisztrátort (csak a kötelező címei több sort tennének ki), hogy ne a sekrestye pincéjében tárolja a pogány puskaport.

Nem gondoltam volna, de jelentős vagyont sikerült összehozni az éjszakai portyázások során, hiszen a megszerzett javak nagy része engem és csapatomat illette meg. Ezeket eladhattam. Az állatok, a fegyverek, illetve a találomra összekapkodott jószágok összességében jelentős összeget tettek ki, még úgy is, hogy a minket fedező lovasokkal is meg kellett osztani. A megszerzett pénz jelentős részét élelemre és könnyű bőrvértekre költöttem a csapatnak. A legnagyobb összeg mégis az extra vízadag volt, mert a csapatnak előírtam a napi fürdést.

Ezt a csapat eleinte nagyon nehezen fogadta, mivel a túlzott tisztálkodást egészségtelennek és isten ellen valónak tartották, azonban nem mertek ellenkezni a parancsnokukkal. Hiába mentek panaszkodni a bástyaparancsnokhoz (aki nekem is elöljáróm volt), ő csak megnyugtatta őket, hogy ha egy parancsnok veszteség nélkül ennyi zsákmányt tud szerezni, akkor annak el lehet nézni a bolondériáit.

Pár nap múlva a kevesebb élősködő és a jobb közérzetük azért őket is meggyőzte, hogy nem mondok butaságot. Csak a rengeteg jó víz elpocsékolása miatt méltatlankodtak. Az külön harc volt, hogy nem csak ott kell mosakodni, ami kilátszik a ruhából. Ezt a harcot nem részletezem, de a tisztaságunk miatt rövidesen a gúnyolódások céltábláivá váltunk. Érdekes, hogy a várnép nekünk (is) köszönhette, hogy (talán) élve megússzuk az ostromot, mégis találtak lehetőséget a gúnyolódásra.

Egy reggelen, napkelte idején a török csapatok ostromhoz kezdtek felállni.Ennek megfelelően a várnép is megrohanta a fegyverkovácsokat. A puskákra tűzető szuronyokat (az egyik kováccsal csináltuk törött kardokból) mi is kifentük borotvaélesre, és reméltük, nem kerülünk az ellenséghez olyan közel, hogy kipróbáljuk.

Amit a támadók kb 60 lépésnyire voltak a faltól mi is bekapcsolódtunk a hangzavarba, Szép nyugodt tempóban szedtük le egymás után a támadókat. Sajnos nem tudtunk egy helyen sokáig maradni, mert amint észrevették, hogy honnan lövünk, azonnal felénk irányították az ágyúkat és az íjászokat. Ezért egy-egy tár kilövése után bizony futottunk, mint a nyúl, de addigra a hadrendet megbontottuk, jó eséllyel egy tisztet is kivontunk a forgalomból.

A heves tüzelés ellenére mégis bejutottak a törökök az egyik bástyára. Dobó kiadta a parancsot a torony szétlövésére a még ott küzdő védőkkel együtt. Szerencsére sikerült fedeznünk sok védő visszavonulását, így a torony szétlövése viszonylag kevés saját áldozattal járt.

Rövidesen eleredt az eső. Napnyugta környékén már mindenhol tócsák és sár volt. Hat emberrel kilopóztunk a várból, és a Felnémet felé eső üteg személyzetén rajta ütöttünk. A meglepetés leírhatatlan volt. Ilyen időben nem vártak lőfegyveres támadást, hiszen a puskapor nagyon gyorsan megnedvesedik és tönkremegy. A törököket néhány sortűzzel megfutamítottunk. Ami ezután következett, arra nagyon nem vagyok büszke, de az ott maradt sebesülteket egyszerűen keresztülszúrtuk. Ez részben eutanázia kategória, részben pedig a saját biztonságunkat féltettük. Gyorsan megrongáltuk az ágyúkat, úgy, hogy a gyújtólyukba  vas tüskét vertünk. Ezzel egy két napra kivontuk a forgalomból. Ezután pucoltunk vissza a várba, természetesen az otthagyott ingóságok összekapkodása után. Mire a várfalhoz értünk néhány sortűzzel kellett lelassítani az ellenünk küldött katonákat. Igazából nagyon büszkék lehettünk magunkra, mert vagy 30 katona üldözött miket. Ezt az üldözést, inkább egy burleszkben mint egy hazafias filmbn tudnám elképzelni, mert  a felázott talajon az üldözők és az üldözöttek is pár lépésenként „leborultak a mindenható nagysága előtt”, ahogy azt a falról figyelők megjegyezték. Engem csak az érdekelt, hogy megint mindenkit vissza tudtam hozni. Sajnos Dusánt a saját szuronya sebesítette meg egy esésnél. Őt a felcserek ellátták. Másnap már könnyebb feladatokat ellátott.

Katicával rendszeresen jártunk az alagútba „lőszerért”. A kesztyűtartóban tartott óvszer mennyisége bizony rendesen megcsappant.

Október 4-én éppen egy ilyen alkalommal örültünk egymásnak, amikor hatalmas dörrenés rázta meg az autót. A fény elvakított. Az erős fény nem akart szűnni. Mire a szemünk hozzászokott a fényárhoz, csak én értettem amit látunk: Visszakerültünk az én koromba.

Szólj hozzá!

Ne feledd,a hozzászólásodért te vagy a felelős!